Ízirájder ecsém!

Szubjektív szakértői szemelvények Irakból.

Megjelent a Regiment 2007/1 számában.

Mindez történt 2004-ben.

Igazán kár, hogy nagy része még 2008-ban is érvényes volt - egy kissé még keletebbre az eredeti helyszíntől.

Tanulunk. Mostanában egyre többet és többfélét. Tanuljuk a gazdaságot, demokráciát, az EU - t, de tanuljuk még a NATO - t is. A tanulás jó dolog, csak vizsgázni ne kéne! Pedig vizsgázni kell, és vizsgázunk is rendesen, hol kitűnően, hol pedig kevésbé jól, de ennek értékelését hagyjuk a hozzáértő szakemberekre. A vizsgák sorában csupán egy volt az iraki részvétel, így nem volna ildomos azt állítani, hogy az első és legsikeresebb. Azt talán mégis jogosan érezhetjük, hogy mindenképpen jelentős, valami olyan, amire büszkék lehetünk.

Az alcímben szereplő kifejezések logikailag nem férnek össze egy mondatban. Amiért mégis így összekeveredhettek itt, annak oka egyszerűen a szakmai háttérben rejlik. Ezeken az oldalakon szakértők írnak olyan témákról, amelyekhez természetesen értenek, illetve olyan stílusban, amit szakmájuk megenged, vagy megkövetel. Nem kivétel ez alól a pszichológia sem, azonban ekkor vagy táblázatokkal, grafikonokkal bemutatott, statisztikákkal megerősített általános törvényszerűségek, tanulságok boncolgatásáról lehet szó, vagy csupán egy, esetleg néhány főt érintő esetleírásról, szintén a megfelelő adatok kíséretében. Az első lehetőség tekintetében, tudtommal terepkutatás jellegű vizsgálatok nem folytak Irakban. Ami pedig a másik, az esettanulmány jellegű beszámolót illeti, lenne rá példa nem egy, azonban ezeket természetes módon a titoktartási kötelezettség óvja, és ez rendben is van így. Annyit azért meg lehet jegyezni, ahogyan ezt megtettem már többször is, az itthoni kíváncsiskodó, néhány esetben inkább szenzációt szimatoló kérdésre válaszolva, hogy nem, a csapatunkban nem emberi tragédiák tömegével találtam magam szemben, és nem, nem uralkodott pánik a nap 24 órájában a kint eltöltött idő alatt egyszer sem. Egyszerűen arról volt szó, hogy normális, munkájukhoz értő, azt szerető emberek olyan körülmények közé merészkedtek, amilyennel, a lehető legjobb felkészítés ellenére, korábban sem ők, sem pedig “a rendszer” nem találkozott közvetlenül. Egy ilyen helyzetben az alkalmazkodás nem megy könnyen senkinek sem. A munkavégzés során Irakban is támadtak feszültségek, de az itthoni viszonyoktól eltérően konfliktussá válhatott valami, ami fölött itthon elsiklottunk volna, vagy éppen ellenkezőleg, szinte észrevétlenül, elegáns módon oldódtak meg olyan problémák, amiknek hatására itthon, talán már egymás torkának estek volna egyébként higgadt szakemberek.

Amennyiben, a két említett nézőpontból nem lehet korrekt beszámolót írni, kompromisszumként készüljön esettanulmány jellegű leírás a csapatról, a körülményekről, arról, ahogyan a dolgokat láttuk és megéltük. Ugyanarról tehát, amiről beszéltek már különböző szakemberek, a maguk nézőpontját alapul véve. A felderítők, vagy a logisztikusok, a térképeik és a táblázataik, elszámolásaik alapján szinte a történéseket követően rögtön levonták a megfelelő tanulságokat, például 2005 októberében a debreceni “Irak” konferencián. Szükség is van az objektív tények elemzésére, de az emberi szubjektivitás sem hagyható figyelmen kívül, hiszen mi katonák azért mégiscsak emberből vagyunk. Szubjektív vélekedések, hangulatok felidézése következik tehát, legfőképpen azért is, mert a pszichológia számtalanszor bizonyította már, hogy nagyon sokszor nem az a lényeg ami van, hanem az, aminek, vagy amilyennek látszik. Csupán egy tekintetben mellőzném a szubjektivitást. A misszió befejezése óta eltelt idő alatt, bár ez nem túl hosszú, mégis sok minden megváltozott, változik folyamatosan. Az Irakban történtekről, illetve az iraki szerepvállalásunkról kialakult vélemény is változóban van. Ezt nem követném. Mindezeket értékeljék a had,- és politikatörténettel foglalkozók, én igyekszem visszaidézni az akkori események hangulatát, remélhetőleg nem valamiféle átértékelés fényében.

A 2003 júniusában elfogadott országgyűlési határozatot követő három iraki váltásból, a középsőben vehettem részt. A “középsők” szerencsések, az alapfeladatra koncentrálhatnak, hiszen nem kell megküzdeniük a táborverés, a kezdeti tapasztalatszerzés izgalmaival, ahogyan a tábor lebontása és a hazaköltöztetés sem az ő gondjuk. “Csak” teszik a dolgukat.

Akkoriban magam is kiválasztással, illetve rendszeres alkalmassági vizsgálatokkal foglalkoztam, azonban nem a hadsereg egészére, hanem attól függetlenül, egy jóval szűkebb, szakmailag elzártabb területre vonatkozóan. Ennek következtében, szoros kollegiális kapcsolatok által kevésbé befolyásoltan, a saját bőrömön is tapasztalhattam a kiválasztási rendszer működését, főként pedig, annak eredményeit.

Az állomány felkészítése több, egymást követő felvonásból állt, egyre közelítve a “kinti” követelményekhez. Persze, a kiképzés alatt állók által akkor elképzelt kinti körülmények, előzetes tapasztalatok hiányában, igen távolinak tűntek az éppen uralkodó, igen hideg, havas itthoni időjárási viszonyoktól. Ennek humoros oldalát emlegetjük azóta is. No meg azt, hogy a korábbi viccelődések “büntetéseként”, életünkben nem fáztunk még úgy, mint a megérkezésünket követően, hajnalban a teherautók platóján, Kuvaitból Irak felé.

Felkészítés Kaposvár, Táborfalva. Sokan vagyunk, sokfélék, sok helyről, és úgy tűnik tényleg többen, mint ahányan itt kéne lennünk. Természetesen tudatában vagyunk annak, hogy a kiutazó létszámot tartalékképzéssel is biztosítani kell. Úgy tűnik azonban, hogy túl sokan vannak a “folyamatosan tartalékosok”, akik már többször is pályáztak, többször is részt vettek különböző felkészítéseken, a kiutazók közé mégsem kerültek be sosem. Miért is lenne ez másként most? Nem egy alkalommal hallottam: “az idén, ez már a második felkészítés, a legutóbb szóba se kerültem…” Nem használ ez a morálnak. Amíg a kiképzők mindent elkövetnek annak érdekében, hogy tudásuk legjavát átadják, a “tartalékosok” által - is - befolyásolt hangulat nem igen segíti elő a képzés hatékonyságát. Hiába a hozzáértő, gyakorlott pszichológus kollégák által tartott csapatépítő tréning, ha a csoportban résztvevők többsége úgy hiszi, most is “feleslegesen” ül itt. És hiába akkor is, ha a szakma szabályai szerint “egy blokkban” megtartandó tréninget, több felvonásban kell megtartani úgy, hogy időközben változik az egyébként “kötelezően” állandó összetétel, és a létszám is. Nem egy csoportnál fordul elő, hogy a tréning utolsó napján, amikor a pszichológus kollégáknak a tapasztalatok levonásával, a dolgok levezetésével kéne foglalatoskodniuk, ehelyett úgy érzik, mintha az utolsó napra “összeverődött”, a korábbiaktól szinte teljesen eltérő összetételű csoportban, akár kezdhetnék elölről az egészet. Pedig a kiképzők valóban kitesznek magukért. Jól képzett, lendületes, fiatal, mégis tapasztalt társaság. Problémát csupán az információk hiánya okoz. Ki az, aki pontosan tudná mit is kell odakint csinálni? Akik ezt saját tapasztalatból tudják, éppen csak túl vannak a tábor berendezésének, a kezdeti nehézségek megoldásának időszakán, Irakban. Jönnek ugyan hírek róluk, aki teheti, keresi is a kapcsolatot a kinti szaktársakkal, de ez kevés. Többet akarunk tudni, kíváncsiak vagyunk, igazából szeretnénk már ott lenni. Küszködünk tehát a türelmetlenségünkkel, a kiképzők jó szándékú noszogatásával, de az itthoni viszonyokkal is. Bár a missziós tevékenység már akkoriban is a hadsereg egyik kitüntetett, fő tevékenységi formája volt, s mint ilyen egyáltalán nem újdonság, a misszióra való jelentkezés megítélése helyenként mégis igen eltérőnek bizonyult. A hiányszakmákban, bár a jelentkezés természetesen teljesen önkéntes, némiképpen ösztönző jellegű légkör uralkodik, másutt esetleg a jelentkező normális voltát kérdőjelezik meg az itthoni munkahelyén. Bizonyára az eltökéltség próbája ez is...

Végül csak elindul a váltásunkat előkészítő csoport. Kicsit olyan ez, mintha mi is indulnánk. Egy részünk már odakint van. A hátralévő napokban igyekszünk minden időt a családnak szentelni - ahol ezt a munkahely megengedi - elintézni a számlákat, nem belekezdeni új dolgokba, a kocsit biztonságos helyre elzárni, vagy átnézni, nehogy az asszonynak kelljen javíttatnia... Egyszóval, mintha konzerválnánk itthoni létünket, legalább hat hónapra felfüggesztve azt, mintha éreznénk előre, hogy most valami más következik, valami nagyon más, mint az eddigiek. És tényleg, minden nagyon más. Néha meglepő, néha bosszantó, a legtöbbször igen fárasztó. Aztán egyszer csak, egy repülőn ülünk mi is. No nem az a Hair-ből ismerős hangulat, rendes civil utasszállító, igen kedves személyzettel, csak az utasok vannak egytől-egyig furcsa, homokszínű egyenruhában. No igen, ez a színösszeállítás akkoriban még újdonságszámba ment nálunk. S ha már itt tartunk, a katona mindig elégedetlenkedik, talál kifogást a felszerelésén. Sokszor jogos a kritika, azonban ami az iraki felszerelésünket illeti, mindenki elégedett - akkor még, ott a repülőn. Egy-két kifogástól eltekintve, alapvetően ez később is így marad. Az utazás jó hangulatban és igen gyorsan telik. Nem úgy, mint amikor szabadságra jövünk hazafelé az “Ancsán”. Kéne már valami nagyobb teljesítményű szállítógép a komolyabb távolságokhoz, ha már olyan messzire is el kell menni! De vissza a fedélzetre, rövid repülőút, megérkezés, buszokra fel. Ezek, mint a repülő is, civil járművek. A “kinti” hangulat első jele: az ablakok lefüggönyözve. Pedig igen kíváncsiak vagyunk, próbálnánk is kikukucskálni itt-ott a réseken, csak nincs nagyon miért. Odakint egyszerűen nem túl sok a bámulnivaló: sötét és sivatag. Az út rövid, megérkezünk egy közbenső táborba, leszállunk, körülnézünk: sötét és sivatag. Nincs sok idő a nézelődésre, indulni kell hamarosan. Csupán a felszerelések felvétele és a teherautókra való átszállás miatt álltunk meg itt. Ez volt megérkezésünk második jele, majd ezt követően a végső ébresztő mindenkinek, aki addig kételkedett volna abban, hogy tényleg megérkeztünk és nemsokára Irakban leszünk: lőszerosztás, tárazás. Néhányan, akik itthoni “békésebb” beosztásokból érkeztek, talán még életükben sem láttak annyi lőszert egyszerre, nemhogy a saját oldalukon a tártáskában, meg a fegyverükben - biztosítva természetesen. És sehol egy lőtérhasználati utasítással hadonászó lövészetvezető, vagy piros zászlók, meg kitűzött lőirány, csak teherautók, éjszaka, és igen hideg. Ez utóbbi rögtön tudatosul bennünk, a platón ülőkben, amint elindulunk. Még próbáljuk megtippelni az “utazás” hosszát, de nemsokára rájövünk, hogy az itthoni autópályás tapasztalataink alapján kevésbé határozható meg egy “konvojos” út hossza. Nem baj, nemsokára megtapasztaljuk ezt is. Még aznap éjjel, meg hajnalban, meg amikor alig várjuk már fogvacogva, hogy felkeljen a nap, meg délelőtt, meg délben és végre, valamikor délután, amikor már úgy kászálódunk le az autókról, hogy nem csak egy rövid pihenőre álltunk meg, de megérkeztünk: Irak, al-Hillah.

A váltást előkészítő, korábban érkezett társaink már várnak ránk, segítenek lemászni a kocsikról, cipelni a cuccokat, meg egyáltalán megmutatják, hogy merre is az előre, a kissé idegenszerű épületek és sátrak között. A következő néhány nap az ismerkedéssel és munkával telik. Az előbbi nem túl bonyolult, nem kell igazán sok idő a tábor néhány négyzetkilométernyi területének bejárásához. Az utóbbi már változatos, függően attól, kinek mi lesz a feladata. A raktárosok alig győzik az átadás-átvétel bonyodalmait, a többség meg, szintén alig győzi kivárni, amíg mindennek vége, és az “öregek” elindulnak végre hazafelé, mi meg beköltözhetünk a sátrakból a megüresedett helyekre, és foglalkozhatunk végre azzal, amiért jöttünk. Egyszóval, mindenki nagyon türelmetlen, ki azért mert most jött, ki meg azért, mert menne már.

Azután bekövetkezik a váltás. Mi is segítünk a pakolásban, és integetünk lendületesen. Végre, magunkban vagyunk. Persze azért maradtak is néhányan - a csúsztatott váltás következtében - az első csoportból. Az “öregek” - ez érdekes tapasztalat. Igazából, a jogos észrevételeken, tanácsokon, segítő szándékú felvilágosításon túl, rövid időn belül szinte alig tudjuk már ki, mikor érkezett. Az egyébként mindenütt megszokott öreg-fiatal ellentétek, konfliktusok itt, mintha elolvadtak volna - a tavasz közeledtével - az egyre melegebbre forduló időjárásban. A meleg. Ezt egyszerűen nem lehet leírni. Sokszor elviselni is alig. Bent a táborban, az épületekben persze nincs nagy probléma - ott légkondi van. Kint, a falakon túl, hát ott nincs. Nagyon nincs. Csak forróság van - most már - és sivatag. Meg teljes felszerelés és golyóálló. Nem az a kimondott strandcucc. Vagy talán mégis: speciálisan módosított strandfelszerelés, izzadtságban való fürdőzéshez. Azért komolyan veszi - föl - mindenki. Nem volt túl rég a tábor elleni támadás. Ennek részleteit nem felejti el senki sem. Akik közvetlenül átélték azért, akik pedig nem, azok meg annyiszor hallják a részleteket. Mire mégis megkopnának a tapasztalatok, már ott a következő támadás, hol akna, hol meg rakéta. A fegyverrel, sisakban és golyóállóban töltött éjszakák és gázálarcos hajnalok gondoskodnak az emlékek bevésődéséről. Nem könnyen felejthető, s amíg kint vagyunk nem is szabad elfelejteni, hogy a “tábori biztonság” meglehetősen sérülékeny. És az a bizonyos mongol katona. Őt sem felejtik sokan. Persze elméletekben sincs hiány, hogy a laza talaj, ami lelassította a robbanószerrel dugig megtömött, az étkezde irányába robogó kocsit, meg effélék. Azért az utólagos okoskodásokra és elméletekre kevésbé fogékony többség tudja, hogy a mongol őrség előtt, egyszerűen le a kalappal. És le a kalappal a mi srácaink előtt is! Nagyon sokszor elhangzott, akkoriban a média is felkapta, hogy “teszik a dolgukat”. Csak így, egyszerűen. Mondani könnyű, csinálni kevésbé. Pedig a srácok “teszik” ám rendesen. A szállítmánykísérők, a sofőrök, a koordinációval foglalkozók, mindenki, napról napra egyre rutinosabban. Itthon, valószínűleg sokan azt hinnék, hogy ilyen fickókat csak a filmekben lehet látni. Odakint nincs forgatókönyv, csak feladatok. Mintha ezeknek soha nem lenne vége. Vizet ide, felszerelést amoda, és így tovább, és tovább, ma is, meg holnap is… Ennek a sajátos, változatosságában is állandó monotóniának érdekes pszichés következménye van. Egy markáns, határozott érzés, amit megfogalmazni mégsem egyszerű, bár többen többféleképpen próbálták elmondani. Valahogy így: Itt vagyok, ebben a táborban. Teszem a dolgom. Tudom, hogy mit kell tennem, ezt tettem tegnap is, ma is... a jövő héten is éppen ezt fogom csinálni. Mintha mindig is ezt csináltam volna, és ezután is csak így marad ez. Itt Irakban, a táborban, a többiekkel együtt, a sisakommal, a fegyveremmel, a palack vizemmel és a minden porcikánkat átjáró finom porral együtt. Hát valahogy így történik, amikor a monotónia válik rutinszerűvé. Valószínűleg ez, no meg az összezártság és a kockázat teszi, hogy a pszichológiából ismert csoportfolyamatok rendkívül gyorsakká válnak. Az egy csoportba tartozás, illetve ennek jelei az apró szokásokban, a közössé váló, mások által kevéssé érthető szófordulatokban ugyanúgy jelennek meg közöttünk is, mint bármely egyéb, emberi csoportban, csak itt talán valamivel markánsabb, tömörebb, jelentésekkel zsúfoltabb formában. “Ízirájder…” ennyi elég is, ha kell egy poén, vagy ha bánatunk van, örülünk valaminek, vagy csak egyszerűen fel akarjuk hívni “ecsém” figyelmét valamire. Így egyszerűen: “ízirájder”, meg valami alig érzékelhető változás a hanghordozásban, és a másik már érti is, hogy “mizu”. A Másik igen, mások nem. Így és ezért - is - vagyunk egy csapat. A csapat, akikkel “bármikor, bárhová...”

Próbálkozunk, mégsem nagyon megy - például itthon, szabadságon - megértetni, mi is van odakinn. Pedig a hozzátartozók mindent tudni akarnak. Persze, a médiákban látottak megijesztik őket. Elkél a nyugtatás, no meg a magyarázat. Azonban elég nehéz elmagyarázni a “hősi történetekre kíváncsi” haveroknak itthon, egy kocsma csendes sarkában, hogy milyen gyötrelmes, amíg az ember hozzászokik, hogy a táborban soha sincsen csend, hogy lépten-nyomon traktornyi aggregátorok zakatolnak éjjel-nappal, esetleg néhány méterre a fejedtől, a sátorlap túloldalán, miközben kimerülve az egész napos “konvojozás” után, végre úgy elaludnál. Elmagyarázni azt, hogy nem egyszerű követni a “fokozott figyelem”-re felszólító utasítást, amikor a helyiek olyan egyformának tűnnek. Hiába tudod, nem az irakiak érdeke a káosz, de az út mellett gyalogló, nekünk kissé furcsa öltözetű ember, vajon helybeli, vagy nem, vagy most mi van? Esetleg a hosszú fekete lepelbe öltözött valaki - nyílván nő!? - akinek kijárna a tisztelet, hiszen így szoktuk meg itthon is, no meg elég sokszor hallottuk már, hogy nehogy véletlenül kihívónak, sértőnek, vagy lenézőnek, vagy felsorolni is alig lehet, hogy milyennek, de határozottnak(!) tűnjünk, szóval ez a bizonyos valaki, most azért van hosszú, fekete öltözetben, mert követi a hagyományt, vagy élesített mellényt hord alatta. Kicsit összezavarodsz ilyen körülmények között. Nem segít, amikor értesültök arról, hogy a “házilagos” mellények igazából egy már-már profivá váló iparág, precíz termékei. Azt sem könnyű elmagyarázni, hogy egyszer-egyszer igen nehéz lehet betartani, akár egy egyszerű parancsot is: “semmit ne dobj ki az autóból!”. Egyszerű, érthető. Persze nem csak a szemetelésről van itt szó. Bármi, amit kidobnánk, katonai vagy egyéb, de általunk már megszokott csomagolásban van. Mi sem könnyebb, mint egy ilyenbe visszacsomagolni némi robbanóanyagot és lazán elejteni az út mellett és nesze neked “fokozott figyelem”. Ehhez igazán nem kell katonai szakértőnek lenni. Nem kell, csak be kell ülni az autóba és látni a néhány éves gyerekeket az út mentén, amint vízért és valami élelemért kuncsorognak a sivatag közepén. Számtalanszor hallottam fiatalabb sofőrök szájából, hogy otthon az én gyerekem is ekkora.

Elmagyarázhatatlan az is, amikor megtörténik, ami nem is történhet meg. Ami nincs is!

Persze sérülés, az esetleg elképzelhető. Néhányan megsérültek a támadáskor is. Tudjuk, hiszen itt vannak közöttünk, beszélünk velük, együtt dolgozunk. Meggyógyultak és maradtak. Igen, ilyen van. De, hogy meghaljon valaki? Na nem, olyan nincs! Hallottuk, sajnos más nemzetek veszítettek már el katonákat. Nagy kár értük! De ilyesmi aztán nálunk nem történhet meg!

Aztán mégis...

És akkor, a dübörgő aggregátorok között, egyszerre csak hatalmas lesz a csend.

Majd eltelik néhány nap, és a konvojok haladnak tovább, ahogy tegnap, és ahogyan majd a jövő héten is. És közben teszed a dolgod. És közben dühös vagy. Csak már nem is tudod, hogy kire is pontosan. Magadra? Az itteniekre? A külföldi terroristákra? Azokra, akik a családtagok életével zsarolva, vagy pénzzel rásegítve vesznek rá akár helybelieket is egy támadás végrehajtására? Vagy azokra, akik miatt itthon elterjed a hír, miszerint az egész tábor tiszta pánik? Hát mit gondolnak? Mit csinálunk mi itt? Már hónapok óta!

Na, ízirájder ecsém, és ideje összeszedni a cuccodat, mindjárt eligazítás, a teherautók már megpakolva...